Tizenegy

Anna nyilván összekuszálta a vezetékeket. Isten tudja, hogyan! A világ legegyszerűbb dolga kiiktatni egy riasztót. De persze Anna sosem volt különösebben ügyes az elektronikus eszközökkel. Szidtam a bajszom alatt, amiért olyan dolgokkal babrál, amikhez nem ért – ha ki akart menni, nem kellett volna mást tennie, mint szólnia nekem. Aztán kinyitottam a takarítószekrény ajtaját, és a felső polcon tapogatóztam a zseblámpa után, amit vészhelyzet esetére tartottam ott. Nem ott volt, ahol lenni szokott, de egész könnyen megtaláltam. Fénykörében ráakadtam egy doboz biztosítékra és árammegszakítóra.

Ahogy kihátráltam a szekrényből a haliba, tompa kiáltást hallottam.

Anna volt. De a hangja nem kintről érkezett. Fent volt, a hálószobában.

– Segítsen… Ne… Martin!

Valaki volt vele odafönt. Pánikszerűen keresgélni kezdtem a golfütőt. Ám amint eszembe jutott, hogy visszatettem az esernyőtartóba, megint meghallottam Anna hangját. Hirtelen ráeszméltem, hogy nincs vele senki: telefonon beszél.

Az elemlámpával a hallban álló asztalra világítottam. A földszinti telefonkészülék ott hevert, félig eltemetve egy kupac pulóver és kabát alá. Félresöpörtem a ruhákat, és felvettem a kagylót.

– Halló, halló… Dr. Somerville? – hallottam Anna rémült hangját a vonal másik végéről. Nyomkodni kezdte a telefon gombját. – Istenem, megszakadt. Jaj, ne… dr. Somerville, a telefon elnémult! Biztos elvágta a vonalat…

– Anna, én vagyok az – szakítottam félbe. – Minden renden? Csak nyugodj meg, kincsem! Mindjárt felmegyek. Csak kiment a biztosíték.

Kétségbeesett kiáltást hallatott, és lecsapta a telefont.

Hármasával vettem a lépcsőfokokat.

– Anna? Odabent vagy? Minden rendben? – A hálószobaajtó zárva volt. – Szólj már valamit, Anna! – Csavargattam és zörgettem a kilincsgombot, öklömmel vertem az ajtót, de Anna nem felelt. Keresztülrohantam a lépcsőfordulón, és megpróbáltam a fürdőszobaajtón át bejutni. Az is zárva volt. Visszamentem a hálószobához, és bevilágítottam a zseblámpával az ajtó alatt, oda-vissza mozgatva a fénynyalábot.

– Anna, mi folyik itt? – Hallottam, hogy halkan hüppög. – Miért zárkóztál be? Minden rendben, szívem, nincs miért aggódnod. Csak elment az áram, ennyi az egész. Hahó, engedj be!

Megráztam a kilincset. Aztán meghallottam, ahogy Anna közel jön az ajtó belső oldalához.

Halk, recsegő hangon, amit alig ismertem fel, azt suttogta:

– Tűnj innen!

– Gyerünk kicsim, nyisd ki az ajtót! Hideg van idekint.

– Tartsd távol magad tőlem, Martin, vagy hívom a… Tudom, hogy mivel próbálkozol. Azt akarod, hogy nyissam ki az ajtót, csak hogy engem is feldarabolhass, ahogy a srácokkal tetted. Fel akarsz darabolni, és belerakni egy dobozba!

– Kicsim, ne izgasd fel magad! Fogalmad sincs, miről beszélsz. Megint azzal a szörnyű Somerville-lel beszéltél, ő meg összezavart a rohadt pszichomókus-dumájával, amit állandóan nyomat.

– Nem versz át, Martin. Láttam.

– Láttad? Mit láttál? Miről beszélsz?

– Láttam, amit a tükörre írtál! – Hangja rekedt sikításba csapott át.

– Semmit sem írtam a tükörre. Ne légy hisztérikus! Csak nyugodj meg, és nyisd ki ezt az ajtót! Légy jó kislány! Nem foglak bántani. Anna, szeretlek!

– Csak menj el… és hagyj békén! – Hátralépett az ajtótól. Egy másodperccel később hallottam, hogy az ágyra huppan, és fékezhetetlenül zokog.

– Nem mozdulok innen, amíg észhez nem térsz, és be nem engedsz.

Leoltottam a zseblámpát, és bedugtam a melegítőm zsebébe. Fémes csendülés. A kulcsok… a kulcsok még mindig nálam vannak! Súlyuk, tapintásuk a zsebemben annyira ismerős volt, hogy egész idáig fel sem tűnt. Aztán eszembe jutott, hogy nem tettem vissza őket az övemre, miután lejöttem a padlásról: bizonyára végig nálam voltak.

Vagyis Anna nem kapcsolhatta ki a riasztót.

Lassan talpra álltam. Szörnyű bizonytalanság kerített hatalmába. A torkom kiszáradt. Éreztem, ahogy a lüktetés újrakezdődik. A hálószobából semmi zaj: Anna már abbahagyta a sírást. Még mindig hallottam az esőt odakintről, de már nem zuhogott olyan erővel. Megborzongtam… ugyanaz a szag volt: hideg, dögletes bűz, ami eltömítette a levegőt, és nehezítette a lélegzést. Tömör és sáros. Úgy éreztem, mintha beszorultam, csapdába estem volna – mintha megint lent lennék a barlangban, minden oldalról a szikla fogságában. Pánik ágaskodott bennem. Menekülő utat kerestem. Az örvénylő sötétségben mintha minden sarokban árnyak gyűltek volna össze formát és anyagot keresve, hogy bármelyik pillanatban alakot ölthessenek.

Előhúztam a lámpát a zsebemből, de rémületemben kiejtettem a kezemből, és a padlóra hullott. Ahogy lehajoltam, hogy felvegyem, és a szőnyegen tapogatóztam, a kezem hideg, nedves foltra talált: valami kiömlött. Felkapcsoltam a zseblámpát, és a lábamhoz világítottam. Több ilyen folt is sötétre festette a szőnyeget a hálószobába vezető két ajtó között. A fénynyalábbal követtem őket a kiindulási pontjukig, és felfedeztem, hogy a lépcső tetejétől a fordulón keresztül a padlásra vezető folyosóig tartanak, és ott eltűnnek.

Hirtelen hangos csattanást hallottam a hálószobából.

– Mi volt ez? Jól vagy? – Egy pillanatra csend, aztán mintha egy nehéz tárgyat húznának végig a padlón. – Az isten szerelmére, Anna, mi folyik odabent?

Úgy hangzott, mintha feldöntötte volna a komódot, és most próbálná az ajtó elé tolni.

– Ne légy ostoba, Anna! – kiáltottam. – Akkor töröm be a fürdőszobaajtót, amikor csak akarom! Gyerünk, nyisd már ki!

Nem felelt. A nehéz, kaparó hang abbamaradt, és ki tudtam venni Anna zihálását.

– Kicsim, kérlek! Engedj be!

A csend tovább húzódott. Aztán meghallottam a hangját, halkan – a hálószoba legtávolabbi sarkából érkezett –, mégis tisztán és eltökélten:

– ”Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből”…

– Fejezd be!

– ”Tollaival fedez be téged, és szárnya alatt lészen oltalmad”…

– Anna, azonnal hagyd abba!

– ”Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől, a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít”…

Ráüvöltöttem az ajtón át:

– Anna! Elég ebből a kibaszott baromságból! Fejezd be most rögtön!

Válaszként újabb robajló csattanást hallottam, az előzőnél sokkal hangosabban. Megmozdult a padló a lábam alatt, a reszketés végigfutott a házon, megrázva az ajtókat és az ablakokat. Csakhogy ezúttal nem a hálószobából jött.

Zakatoló szívvel rohantam a lépcső tetejére, és körbevilágítottam a zseblámpával. Nem láttam semmit.

Csak álltam ott, és a lépcső korlátját markoltam.

Éles, pattogó zaj, aztán szilánkokra törő üveg csörömpölése. Fogalmam sem volt, merről jön. Aztán mély, ritmikus dübögés a padlásról.

Már nem hallottam mást magam körül, csak zajokat. A fejem zengett a visszhangjuktól; a tető gerendáiból és szarufáiból, a padlódeszkák alól, a falak pilléreiből és illesztékeiből nyikorgás, recsegés, kopogás, nyöszörgés iszonytató ricsaja áradt – mintha valaki az egész házat le akarná feszegetni az alapzatáról.

– ”Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz; Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban”…

Anna halk, nyugodt hangját mintha most közelebbről hallottam volna.

Egy sor mindent megmozdító döndülés futott végig a házon. A lépcső fölött a képek gyors egymásutánban lesiklottak a falról, és lent a fokoknak csapódtak. Egy nehéz porcelánváza pörögve á levegőbe repült a hálószoba melletti asztalról, és a lépcsőforduló túlsó felén ezernyi szilánkra robbant.

Hallottam, ahogy a földszinten bútorok repkednek; fajanszedények, poharak, cserepek zúzódnak szét; üvegek robbannak fel; villanykörték durrannak szét sortűzként; evőeszközök csörömpölnek a konyhafiókokban. Ajtók csapódnak ki-be. Lekuporodtam a lépcső karfája mögé, kezemet a fülemre tapasztva, hogy kizárjam a lármát, amely iszonyatos crescendóvá erősödött.

Aztán hirtelen, mintha egy karmester emelte volna fel a pálcáját, minden elcsendesedett.

A fülem még mindig zúgott, és vártam, hogy a pokoli ricsaj újrakezdődjön – de semmi. Néma, feszült csend ereszkedett a házra. Nem hallottam mást, csak a saját lélegzetemet, és szívem szabálytalan kalapálását.

Anna is abbahagyta a pokoli kántálást.

Remegő kézzel irányítottam a zseblámpa fényét a folyosóra, és lassan elindultam a padláslépcső felé. Minden lépésre kényszeríteni kellett magam – ugyanakkor valamilyen ellenállhatatlan erő vonzott; most már tudom, hogy nem volt választásom. Előttem a falakról és a mennyezetről csöpögött a víz, amely megcsillant az imbolygó, sárga fénysugárban. A padlás ajtaja résnyire nyitva állt: emlékeztem, hogy zárva hagytam. Minden penésztől bűzlött. A lépcső aljában megálltam, hogy letöröljem a verítéket, amely csípte a szememet.

* * *

Hála istennek, nem késtem el. A lámpa még mindig ég, habár egy kicsit már pislákol. Érzem, ahogy az eső áttör a kupolán, és rácsepeg az alatta álló mészárostőke-asztalra. Az egyik csúcsíves ablak nyilván nyitva maradt… Végigsöpörve a zseblámpa fényével a padlás deszkáin, átkutatom az imbolygó árnyékokat, és közben állandóan hátrafelé figyelek a vállam fölött, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban megláthatom… nem is tudom, mit.

Amennyire ki tudom venni, idefent minden érintetlen. A lobogó láng azt jelenti, hogy a kristálynak nem esett bántódása. De nem bízhatok meg pusztán a jelekben: meg kell győződnöm róla.

Letérdelek a széf elé, fogam közé veszem a zseblámpát, és úgy irányítom, hogy le tudjam olvasni a számlapot: mindkét kezemre szükségem van, hogy ki tudjam nyitni a súlyos ajtót. Igen, hála istennek, még mindig ott van. Hátul hever, a legfelső polcon. Kiveszem, és lehántom róla bőrhüvelyét, majd a fény felé tartom. Érintetlennek tűnik. Visszateszem, sietve visszacsukom a széf ajtaját, majd elfordítom a kombinációs tárcsát, és bezárom.

Most már újra tudok lélegezni. A sarkamra ülve hagyom, hogy a zseblámpa a padlóra zuhanjon, és megtorlóm az arcomat melegítőm ujjával.

Aztán mindkét kezemet összekulcsolom a tarkómon, és megpróbálok egy kicsit kinyújtózni, mélyen, szabályosan lélegezve. Eközben a szemem sarkából megpillantok valamit, ami a ciszterna teteje mögül mered elő. Valamit, aminek nem kéne ott lennie… Nem tudom, hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre, de most már látom megcsillanni a zseblámpa fényében: egy nagy, hajlott, fekete vasszarvat, amely még mindig vizes az esőtől.

Úgy látszik, mégiscsak levettem.

Amikor korábban megvizsgáltam a szélkakast, ahelyett, hogy otthagytam volna, és visszafeküdtem volna az ágyba, nyilván lementem a földszintre, kikapcsoltam a riasztót, és visszajöttem ide. Épp úgy, ahogy először terveztem, csak aztán meggondoltam magam – vagy legalábbis azt hittem, hogy meggondoltam magam…

Emlékszem, hogy leültem azt asztalhoz, és elszívtam egy cigarettát. Akkor fedeztem fel az ezüsttalizmánt a kulcscsomómon. Emlékszem, hogy kinyitottam… De ha így történt, akkor hol van most a talizmán? És hol van a gusztustalan tartalma? Nincs a kulcskarikámon, se a szemetesben, és nem hever itt az asztalon sem – biztos, hogy csak képzeltem az egészet. Ahogy azt is, hogy telefonon beszéltem Pénelopéval. Illúzió volt. Mint amikor azt hittem, hogy Anna leborotválta az aranygyapjút…

Az egész Somerville hibája. Ő baszakodott az agyammal.

Arra számítok, hogy amikor legközelebb lemegyek, a hálószoba ajtaja nyitva lesz, Anna pedig az ágyban alszik majd édesdeden, mintha mi sem történt volna.

Felállók a padlóról, és lassan átsétálok a ciszternához.

A szélkakas holdcsúcsa csaknem az államig ér. Sokkal nagyobb, mint amekkorának lentről tűnik. Egy kicsit lehajolok, vállamat a félhold hajlatába illesztem, és a póznájánál, az irányjelzők alatt megmarkolva felemelem. Habár öntött vasból készült, nem tűnik olyan nehéznek. Annyira jól ki van egyensúlyozva, hogy a tömege kényelmesen ül a vállamon. Könnyedén lehozhattam volna a létrán…

Penész szaga árasztja el az orromat.

Isten látja lelkemet, tényleg szeretem.

Már éppen letenném a szélkakast, amikor sikoltást hallok. Olyan erővel üti át a dobhártyámat, hogy tudom: ez most valóságos.

Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg leértem a lépcsőfordulóba, a sikoltás nem maradt abba. Akkor sem, amikor a hálószobaajtón dörömbölve Anna nevét ordítottam. Csak sikoltott tovább. A hang végigsöpört rajtam. Kibírhatatlan volt. Mit művelnek vele? Az ajtó mégiscsak zárva volt: szóval ezt a részt nem csak képzeltem. A folyosó falaiból is nedvesség szivárgott; az átázott szőnyeget még mindig üveg- és porcelánszilánkok borították.

Azon kaptam magam, hogy imádkozom, hogy még ne legyen túl késő.

A szélkakas hegyes, forgó végét az ajtó és a keret közti nyílásba illesztettem, és hátrafeszítettem. Az ajtó hangos, reccsenő hangot hallatva kinyílt, és hallottam, ahogy a sikítás elhal Anna torkában.

Betaszítottam az ajtót. Mintha elakadt volna valamiben, de mögé helyeztem a teljes súlyomat, és vállammal előre befurakodtam a hálószobába.

Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy nem emlékszem pontosan, mennyit fogtam fel első pillantásra, vagy hogy sikerült-e utána összeillesztenem az egészet a fejemben. Emlékszem a felborított ruhásszekrényre; a fejjel lefelé fordított, ruhákkal teli fiókokra a padló közepén; a betört ablakok körül dagadozó, széthúzott függönyökre; az ágyról félig lerángatott matracra; a fürdőszobaajtó elé támasztott székre – mindez Anna szánalmas próbálkozása volt, hogy engem kívül tartson, vagy hogy elmeneküljön. Meggyújtott egy sereg fogadalmi gyertyát, és égve hagyta őket az éjjeliszekrényen, ami a faggyú templomi illatával töltötte be a szobát.

Annát eleinte nem láttam. Azt gondoltam, biztosan kimászott a tornácra. Egyenesen az ablakhoz rohantam, de még mielőtt a szoba feléig jutottam volna, meghallottam a hátam mögül a halk, nyüszítő sírást. Esetlenül megfordultam, vállamon a szélkakassal.

Ahogy az ajtó lassan befelé fordult, megláttam Annát, aki mögötte, a mélyebb árnyékok rejtekében guggolt. Csak félig-meddig volt felöltözve. A sarokba préselte magát, vékony vállát felhúzva a füle mellé. Egy magas, csuklyás alak állt fölötte vörösbe öltözve. Csöpögött róla a víz. Egy hatalmas, görbe tárgyat emelt handzsárként a feje fölé. Amint megfordultam, mintha lassított felvételen láttam volna, ahogy a férfi hátán megfeszülnek az izmok, hogy minden erejével lecsaphasson Annára a fegyverrel. Láttam a félelem csillogását, a kétségbeesett esdeklést Anna szemében, ahogy a tekintete összetalálkozott az enyémmel.

A szélkakassal a támadó feje felé sújtottam. Anna felsikoltott. Emlékszem, ahogy lepillantottam rá, de ekkor az alak hirtelen eltűnt a lendülő szélkakas elől. Rémülten láttam, hogy már senki sem áll köztem és Anna között. Már túl késő volt visszafordítani a csapást. Elfogott a tehetetlenség érzete, ahogy a másodperc törtrésze alatt ráébredtem, hogy meg fogom ölni a feleségemet. Behunytam a szemem. Az utolsó pillanatban felkiáltottam, hogy ne halljam a becsapódást.

Az ütés ereje végigfutott a karomon. Nem tudtam megállapítani, hogy eltaláltam-e Annát. Sokáig nem is mertem odanézni.

Amikor végül kinyitottam a szemem, Anna már nem volt ott. Először azt hittem, hogy teljesen elpusztítottam. Aztán meghallottam, ahogy lefelé bukdácsol a lépcsőn. Nyilván oldalra rántotta a testét, és valahogy elgördült a csapás elől. A vas félhold a falba vágódott, ott, ahol az imént még Anna feje volt, és mélyen a vakolatba ágyazódott.

Hallottam a bejárati ajtó csapódását.

Leültem az ágy szélére. Megállíthatatlan reszketés fogott el. Levettem a vörös melegítőmet és a pizsamanadrágomat. Facsarni lehetett volna belőlük a vizet. Aztán beburkolóztam egy takaróba, és vártam, hogy véget éljen az éjszaka.